Az én Savariám

Az én Savariám oldalon iskolánkban végzett, később főállású, vagy óraadó tanárként visszatérő kollégáink visszaemlékező írásai olvashatók.

Cseh Géza (1977-1981; 2007-): Az én Savariám

Én akkor voltam Savariás, mikor 4,0 átlag fölött volt értelme ide jelentkezni és túl kellett jutni egy olyan felvételi vizsgán, ami manapság elmenne egy főiskolai felvételinek is.
Én még emlékszem az elsős tanévnyitó után Németh József Tanár úr szavaira: “Link lépecoló alakokat nem cipelek!”. Ami azt jelentette, hogy elsőben mínusz négy, másodikban mínusz három fővel csökkent az osztály létszám, de aki maradt az simán vette az akadályokat.
Talán még most is remeg a kezem, ha a rajz órákra gondolok, amikor átnyújtottuk a szabványírással teleírt A/4-es lapot Reményi Tanár úrnak. Mert ha a mondat úgy kezdődött: “Ennél még a hat éves kislányom is szebben ír”, akkor a rajzlap átlyukasztása után csak a szorzószám volt kérdés (10x vagy 20x).
Persze azért voltak vidám pillanatok is. Rábai Ferenc Tanár urat egy tanévben csak azért ötször köszöntöttük fel névnapján, mert sajnos a másik két Ferenc nap a nyári szünetre esett.
Amikor a Tanár úr menetrend szerint  meghatódott és megkérdezte: “Miről meséljek?”, akkor az osztály kórusban mondta: “Az egyetemi éveiről Tanár úr!”
Rutinosak voltunk a végére abban is, hogy történelemből Hadfi Tanár úrnál aznap a nemzetiségek (Cseh, Németh, Török), vagy a mesterségek (Kovács, Molnár, Varga) felelnek.
Én akkor voltam Savariás, mikor még szombaton is volt tanítás. Mikor tanítás után beértünk a kollégiumba, rögtön a megyei napilap irodalmi rovatát lapoztuk fel, hogy van-e benne Pödör vers.
Mert ha volt, akkor hétfőn Anyagismeret órán a Vas-szén állapotábrát csak talpon állva kellett felrajzolni és nem fejtetőn.
Mikor kalandvágyból arra szegődtem, hogy gépész ésszel elektrotechnikát tanítsak, a Tanári szoba ajtajánál ösztönösen kopogni akartam, pedig a zsebemben ott lapult a kulcs.
Kellett egy kis idő annak felismerésére, hogy rájöjjek arra, a világ sokat változott az elmúlt huszonhat évben, mióta én koptattam azokat a padokat. Komoly fejvakarás mellett sikerült csak megindokolni a 13. évfolyam első félévében történt 75%-os bukási arányt elektróból, hisz az Ohm-törvény még mindig R=U/I.
Persze a következetesség néha meghozza az eredményt. Még ma is azt a köpenyt hordom, amit attól a diáktól kaptam ajándékba, aki a sorozatos igazolatlan hiányzása miatt eljutott “Az iskolából kizárás” fegyelmi fokozatig. Tekintettel arra, hogy a tanévből egy hónap volt hátra, kegyelemből felfüggesztették a végrehajtást a tanév végéig. Úgy emlékszem, én jobban izgultam mint K. M. abban a hónapban.
Jelentem sikerült, a közösségi oldal tanúsága szerint a fiú most fejlesztő mérnök a BOSCH-nál.
Tehát aki nem mindennapi élményekre vágyik, válassza a Savariát diákként és majdan tanárként.


Szopori László (1978-1982; 1997-): Az egyiptomi Halottak Könyve

Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.
Arany János

Arról kellene írnom – ebben a rettenetes időben… –, hogy mit adott nekem az Iskolánk, hiszen sokan nem tudják, de én is itt végeztem, 1982-ben, az akkori vasútgépész osztályban…
A minap kezembe került az egyiptomi Halottak Könyve…
Ez egy remek – csupán százegynéhány oldal… – vallástörténeti mű, amely a rövidsége ellenére elég részletes összefoglalást nyújt az óegyiptomiak túlvilághoz kötődő vallási felfogásáról.
Az egyiptomi ember aggodalmát mutatja be a túlvilági sorsa felől, amely azonban nem a halál utáni feltámadásban ölt testet, hanem a túlvilági újjászületésben.
Az egyiptomi túlvilágfelfogás különbözött mind a görög, mind a római, mind pedig a keresztény felfogástól.
Az elhunyt lelkének alvilági utazását veszélyekkel teli vidékek, vérszomjas démonok, istenek és különböző akadályok nehezítik, a Halottak Könyve pontosan ezért íródott: ez egy olyan szöveggyűjtemény, mely varázsigéket tartalmaz a túlvilágon leselkedő veszélyek elhárítására, az alvilág különböző vidékein keresztül történő biztonságos átjutásra.
Olvasom a könyvet – néha magam mögé is nézek a sötét szobában, ezt nappal kell olvasni… – és eljutok a 17. fejezethez, amelyben így szól: „Ha elmondja e szavakat… Ha felolvassa naponta saját hasznára, ép lesz a földön. Előjön minden tűzből, és semmilyen gonoszság nem érheti.”
Az egyiptomi ember túlvilágának bizonyos vidékeit démonok, istenek vigyázzák, amelyek a halott lélek útját keresztezik: LEGYŐZÉSÜKHÖZ ISMERNI KELL E LÉNYEK NEVÉT
A szöveg a „NÉV” kiemelt fontosságáról beszél: A VARÁZSIGÉK használata, a NEVEK megtanulása segít a túlvilági ellenségek legyőzésében.
„Az ember valamiképpen alárendelhette őket magának, ha NÉVEN tudta nevezni őket és így a NÉV AZ IRÁNYÍTÁS KULCSA.”
Az NÉV ismerete életünk irányításának kulcsa, a félelem feletti hatalom kulcsa…

És akkor megálltam az olvasásban, hirtelen eltelt körülöttem vagy ötezer év, visszatértem a mi, mai, vírusos „időnyomásos” – mintha egyre jobban nem lenne múlt, a jövőnk irrelevánssá válik és MINTHA, MINDIG CSAK A JELENBEN ÉLNÉNK – világunkba…
Tehát, MIT IS ADOTT NEKEM A SAVARIA négy éve Pödör György, Pajor Péter, Gergye László Tanár úrral, a Többiekkel, nem felejtve azokat sem, akik már nincsenek közöttünk: RENGETEGET ÉS MÉG ANNÁL IS TÖBBET…
A Savaria Iskola kinyitotta nekem A KÖNYVET Irodalom, Történelem, Elektrotechnika, Gépészet… –, azt a könyvet, amiből megtanulhattam azokat a NEVEKET József Attila, J-P. Sartre, Ohm… –, A VARÁZSIGÉKET „Nem tudhatom…”, „István király bevitte az országot Európába”, „Кто я?”, R = U / I…
Azokat, amelyekkel IRÁNYÍTHATOM AZ ÉLTEMET, BEFOLYÁSOLHATOM SORSOMAT most már kicsit a Tiétekét is… –, amelyekkel LEKÜZDHETEM AZ AKADÁLYOKAT – van itt néhány „kőkemény” gyerek… –, A LESELKEDŐ DÉMONOKAT amiből bőven kijutott az elmúlt évben, mindegyikünknek…
MEGTANÍTOTT ARRA, HOGY SOKAT KAPTAM AZ ISKOLÁTÓL, DE UGYANAKKOR NEKEM IS SOKAT KELL VISSZAADNOM ABBÓL, AMIT KAPTAM…

TUDJÁTOK, CSAK A SOKBÓL LEHET FELEJTENI…🙂


Bándli Tibor (1988-1993; 2016-)

“Hello, hello, újra itt vagyok,
Vissza kellett jönnöm hozzád, és lehet, hogy maradok.
(…)
Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel,
Sajnos nem állnak össze a mondatok,
Én nem ide jöttem, nem ezt akartam,
Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó,
Azt, hogy minden bűnöm megbocsájtható…”
(Ákos, Hello – 1993.)

Hol is kezdjem, nem tudom, oly sok történt utamon. Ragadjak ki példát, de melyiket?! Sorba szedtem mindegyiket:

a.) angol helyett orosz:   Я говорю учителю…;
b.) Bóly, kukoricaszedés: Napokig ízesítettük a legnagyobb titokban – konspirálva a szállásunk konyháján a velünk szimpatizáns szakácsnőkkel –  citrom  helyett sütőrummal a teát, amikor Pajor tanár úr kért egy pohárral, mert majdnem megfagyott az októberi hidegben…;
c.) „cés”: az voltam, négy helyett, öt éven át;
d.) dermedt csend: Reményi Sanyi bácsi jelent meg az öltözőfolyosó végén…;
e.) egyértelmű: esély, amit kaptam…;
f.) füst: a fiú wc- ben, vágni lehetett a nagyszünetben…;
g.) „Gumi”: Németh József fizika és kémia tanár, aki az iskola történetében fogalom…;
h.) hiányzás: hetekig nem volt tornafelszerelésem, mert egy iskolakerülésem alkalmával azt a pincét bezárták, ahová elrejtettem, hogy ne kelljen magammal cipelnem egész délelőtt…;
i.) intő: Szerintem rekorder vagyok / voltam akkoriban, számokban és módokban egyaránt. Egyszer, már augusztus 31-én is kaptam egyet, még el sem kezdődött a tanév, mert az évnyitóra a Balatonról hazafelé rövidnadrágban és strandpapucsban érkeztem…;
j.) jeles osztályzat: Talán sosem volt…;
k.) közösség: melyből itt még nem emelnék ki senkit, de életre szóló barátságok köttettek…;
l.) lóhátN: Egy vers, melyet imádtunk, valahogy így szólt: „Megyek az útN, szembe jön NewtN, uram IstN lóhátN és BeethovN, ő hol vN?! HaydN, ő nem jN?!”…;
m.) mozi: Egyik alkalommal tanítás helyett az Emanuel című erotikus kalandfilmet néztük a 10:00 órás délelőtti matiné előadáson, amikor  váratlanul leállt a vetítés. Felkapcsolódtak a villanyok, szétnyílt a függöny és Pődör György igazgató úr lépett be a Savaria mozi nagytermébe. (…) (…) (…) Bándli (…) (…) szólított határozottan és jól artikuláltan a neveinken minket, majd a kezével intett, hogy kövessük őt. Eljött értünk az iskolából, fejlehajtva, néma csöndben követtük a belvároson és a Pelikán Parkon keresztül. Nem emlékszem, hogy lett- e más következménye, de többet nem lógtunk, az biztos…;
n.) „nem tudom…” – a legtöbbet elhangzott mondat a számból…;
o.) osztályozó értekezletek: örök aggodalom. Volt rá okom…;
p.) Pajor Péter: Legjobban őt szerettem…;
q.) erre nem tudok mit írni…;
r.) rendőrség: Negyedikben döntöttem el, hogy rendőr leszek. A toborzáson két fontos érv hangzott el: az egyik, hogy 25 év munkaviszony után (39 évesen) nyugdíjba lehet menni, a másik, hogy meg lehet úszni a sorkatonaságot. A korkedvezményes nyugdíjat eltörölték, ráadásul be is soroztak, így a katonai „alapkiképzésén” is részt kellett vennem…;
s.) spuri: becsengettek, mégis kisebb csoport lógott a második emeleti lépcsőkorláton, amíg nem jött a tanár, akkor aztán volt futás és sss, ssssssss. ssss…;
t.) Tri- Show: Igazi party arcok gyűjtőhelye volt. Egyik fő szervezője voltam…;
u.) utólag jutott eszembe: mennyi mindent köszönhetek a „SAVARIA”-nak. Egy hónapos berlini szakmai gyakorlatot, Agnes & Reiner Matthes, Fogarasi Gábor, Osbáth Attila és Szenteleki Gábor örök barátságát, Góczán tanár úr józan paraszti gondolkodását, Pajor tanár úr végtelenül elegáns iróniáját, melyet a mai napig próbálok utánozni,  Maróti tanár úr őszinte igazságosságát, Pődör igazgató úr bölcsességét és szerénységét, illetve a szépírás képességem és vizuális kifejező készségem, melyet Sümegi Tamásnak – a jelenlegi igazgató úrnak – köszönhetek, aki büntetésként megannyi A/4-es méretű papírt íratott velem tele 7 mm nagy és 4,5 mm kisbetű nagysággal, szerkesztve és 75°- ban megdöntve…;
v.) végeztem. Öt év alatt négy osztályt. De nem bántam meg egyetlen pillanatát sem. Sőt, szívem szerint újraélném, mert jó volt. Nagyon…;
w.) wilson, a kosárlabda, mely mindig kipördült valahogy az udvaron levő kosárpalánk gyűrűjéből, akárcsak fiatalként én, a szorongató helyzetekből…;
x.) „x”-el csak a tyúxar jut eszembe…;
y.) „y”egy utálatos tengely, amelyen mindig történik valami a görbékkel, de eskü, hogy ezt már akkor sem értettem, amikor tanultuk…;
z.) záró gondolat: engedjétek meg, hogy egy személyt kiemeljek! Ő nem más, mint Horváth Emerencia. A végtelen elegancia, erő, a védelmező matriarcha, az „EMBER”, akinek soha nem mertem volna csalódást okozni, az osztályfőnököm, a példaképem!  Ő volt, aki akkor is a jót látta bennem, amikor még magam is sejtettem, hogy nem érdemlem. Néhai szüleimen kívül Ő volt, aki mindvégig hitt bennem és Ő az, akinek köszönhetem, hogy célba értem, sikeres és – talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy – mára elismert szakember lettem a Rendőrség kötelékében. E – teljeség igénye nélküli felsorolásban elsősorban Neki, de nem csak neki mondok köszönetet a tanuló éveim összes, azóta megédesült emlékéért, a bukásaimért és a talpraállásaimért, a berlini kiküldetésért, az iskoladiszkók félhomályában lopott bátortalan csókokért, a Moziban tartott ünnepségekért, az őszinte pillanatokért és azért, hogy magam is tanár, s talán „EMBER” lettem…

Ui.:  Eltelt jó pár, közel harminc év. Rég elmúlt már az az ifjú hév. Szép emlék ez, semmi kétség, minden, mi nehéz, immár szépség. Hol tanultam, most tanítok, utat s irányt mutatok. A gyermek, ki egykor voltam, most szembe jön velem. Ilyen voltam? Uram, Istenem! Kezdet és vég, szól az ima, ria, ria, Savaria!

“Néha egy jó szó, egy kar, mely átölel
Kell mindenkinek olykor az a perc, amit élnie kell
Jövőtől félni sok embert gátol
Hős vagy áldozat éli magától
Létezik erő, példaérték
Lépten-nyomon a bátor
Gyerünk, nézz szét
Ahol nem halt ki még a jóindulat
Ott esély van arra, hogy jól indulhat
Benned is rejtőzik valahol egy hős
Próbáld ki, te vagy a felelős
Benned is ott lakik egy hős
Csak találd meg valahogy
Tegyél ma jót valakivel
Hogy jobb legyen a napod!”
(Punnany Massiff, Hétköznapi hősök – 2014.)


Pintér Róbert (1989-1993; 1997-)

1989-ben aggódva figyeltem a felvételi értesítőt, hogy vajon bejutottam-e a város egyik legerősebb, legszínvonalasabb szakközépiskolájába. Volt is miért izgulnom, hiszen „csak” 4,6-es átlaggal felvételiztem. 🙂 Nagyon boldog voltam, hogy felvettek, hiszen nem jelöltem meg másik iskolát, annyira szerettem volna autószerelőnek tanulni. És eljött a nagy nap 1989. szeptember 1-je, amikor hivatalosan is a Savaria Középiskola diákja lettem.

Rengeteg emlék, élmény, jó és kevésbé jó dolog történt velem az itt töltött négy év alatt. Ennek egy részét szeretném megosztani Veletek:

  1. színvonalas oktatás: szigorú, de emberséges közismereti és szakmai tanáraim voltak, akiknek nagyon sok mindent köszönhetek (Pl. OSZTV helyezést, vizsgamentességet, egyenes utat a főiskolára, egyetemre)
  2. fantasztikus programok: A suli nem ért véget 14:10-kor, csak a tanítás. Mi ott maradtunk bandázni késő délutánig. Nem volt net, okos telefon, tablet, stb., volt viszont közösség, baráti társaság, közös szórakozás. Hol táncot tanultunk, hol teadélutánt szerveztünk, hol színjátszást tanultunk, hol készültünk a fergeteges suli diszkóra! De a legnagyobb durranás a KIRÁLYVÁLASZTÁS volt.
  3. KIRÁLYVÁLASZTÁS: minden évben a különböző szakok összemérték az erejüket a királyválasztáson. Egy hétig felforgattuk az iskolát. A mi jelöltünk, az osztálytársam volt, akinek a királyi neve Manulu volt. Hatalmas (3×4 m-es), kézzel festett molinó hirdette az iskola külső falán, ha „Manulura szavazol Hawai-ra utazol!” Gyűjtöttük a tanárok és a diákok támogatását és szavazatait. Videoklipet forgattunk, ahogy a királyjelölt megérkezik egy hatalmas, fekete, Volga személygépkocsival, gyönyörű lányok kíséretében, bevonul az igazgatói irodába, elmondja a kortes beszédét. Leírhatatlan egy hét volt ez. Minden tanár és diák részese volt ennek a felhajtásnak. Melyik jelölt tud jobb programokat szervezni, mozgósítani, több szavazatot szerezni? Mint egy igazi választáson!
  4. Köpeny mizéria: Kötelezően, kék, iskolai nylon köpenyt kellett hordanunk. Volt egy-két tanár, aki ezt nagyon szigorúan vette. Ha véletlenül otthon felejtettük, akkor az egész szünetben rohangáltunk, hogy kitől lehetne kölcsön kérni arra az egy órára, különben nem mehettünk be. És akkor ez nem volt örömteli dolog, mint esetleg manapság. 🙂 Komoly szankció járt érte.
  5. Éjszakai rajzolás: rengeteg házink volt, elsősorban műszaki rajzok, szabványírás. Ezek szinte nyomdai minőségű műszaki rajzok voltak, melyek hosszú órákon keresztül készültek. Aztán félve odaadtuk a tanárnak, aki csak annyit tett, hogy az összes rajzot összefogta, összemérte. Amelyik kilógott (pl. nem 210×297 mm A4 méretű volt) azt kivette és széttépte. 2 másodperc volt a sok órás munka élete. De megtanultuk, hogy egy műszaki ember precíz, szakszerű és pontos.
  6. Számítógép: na olyan nem nagyon volt akkor még. Talán 3. osztályosok voltunk (mostani 11-esek) amikor beléphettünk a szentélybe (számítástechnika terem) és leülhettünk az MO8X típusú számítógéphez. 🙂
  7. Repül a napló: becsengettek. Nyílik az ajtó és berepül a napló, az asztalon landol. Néma csend, kis idő múlva megérkezik a tanár is. Tudjuk, felelés lesz. Mindenki lapul. Felcsapja a naplót – jaj, csak ne a szokott helyen nyíljon ki. Ketten vannak a két oldalon. És elhangzik a horrorfilmekbe illő mondat, Pintér–Polgár osszák a táblát kétfelé (rosszabb esetben 4-en 4 felé) Ez volt a páros feleltetés. 🙂
  8. Első napom tanárként: Belépek a tanáriba 1997. augusztus 18-án. Jön szembe velem a volt fizika tanárom. Mit mondjak neki? Hogy szólítsam? Amikor utoljára találkoztunk egyszerű volt: „Csókolom Tanárnő” de most? Megkegyelmezett nekem, és csak annyit mondott: „Mondd azt: Szia Kati”

Rengeteg emléket lehetne felsorolni még. Hálás vagyok az akkori tanáraimnak, akik közül sokakkal még dolgozhattam kollégaként is együtt. Megtiszteltetés volt visszajönni ebbe az iskolába tanítani. Remélem, hogy ha csak részben is tudom azt nyújtani a diákoknak, mint amit én kaptam, akkor már megérte. Ezen vagyok már 24 éve. Köszönöm SAVARIA!


Kapui Kornél (1992-1996; 2000-): 65 év, vagy 29, esetleg 21? Végső soron mindegy is…

„Ábrándozás az élet megrontója
mely a kancsalul festett egekbe néz.
Elmúlnak a festett egek,
maradnak a kancsal szemek!”
Vörösmarty Mihály után szabadon Novák Zoltán tanár úr tolmácsolásában

65 év
Sajnos az olyan régen volt már, hogy nem is emlékszem rá, de egy dolog biztos, akkor kezdődött el valami olyan dolog Szombathely történetében, amire mindenképpen mégiscsak mindenkinek vissza kell emlékezni. De ez már történelem, melynek címe „Az Alkotmány utcai Gimnázium”, ez az anyag, pedig sok könyvnyi leckét, dokumentumot, képet hordoz magában.

29 év
Kezdeném először is egy kis pontosítással. Legyen az évszám 1990. Akkor kis általános iskolás diákként felmerült bennem a gondolat, hogy jó lenne továbbtanulni valamilyen középiskolába. Elkezdtem gondolkodni, milyen lenne elmenni egy gimnáziumba, vagy esetleg szakmát kellene tanulni. Nem igazán tudtam dönteni.
Aztán fordult a naptár, az évszám hirtelen 1991 lett, ráadásul megkezdődött az utolsó Fürst-ös tanévem, a mai nevén Szombathelyi Neumann János Általános Iskolában. Sajnos nem én voltam a legjobb tanuló, mert csak 4,6 volt az átlagom, azzal pedig nem sok babér terem továbbtanulásnál, pedig eldöntöttem, hogy mindenképpen gimnazista szeretnék lenni.
Újabb fordulat a naptáron. 1992. Itt kezdett érdekessé válni a történet. Legszívesebben a Savaria Gimnázium-ba kerültem volna, de megjelöltem a középiskolai felvételinél végső megoldásnak a Kanizsait is. Rettegve vártam, hogy megjöjjön a papír, hogy hova vesznek fel. A torkomban dobogott a szívem, ahogy néztem a napi postákat, hogy mikor jön az értesítő. Megjött. Alig mertem kibontani a borítékot. Az állt benne, „Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Savaria Gimnázium és Szakközépiskola 1.G osztályába.” Ezaz, sikerült, megcsináltam, bejutottam a legjobb helyre.
1992. augusztus 31, hétfő, Tanévnyitó Ünnepély. Igaz, hogy csak 10 órakor kezdődött, de jó volt korábban érkezni. 8 óra után pár perccel már meg sem lehetett mozdulni az udvaron, annyian voltak. Felsőbb éves diákok, rendezetten, kettes oszlopokban, szinte pisszenés nélkül, mindenki öltönyben, kosztümben; szülők, rokonok, akik elkísérték gyermekeiket az ünnepélyre; és mi, kis félős, első évesek, akik féltünk mindentől, meg sem mertünk szólalni, vártuk a sorsunk jobbra, vagy rosszabbra fordulását.
Egyszer csak halk morajlás támadt és mindenki összerezzent, a felsősök még jobban kihúzták magukat; minden rokon néma lett egy pillanat alatt; mi pedig levegőt sem mertünk venni. Jöttek a Tanárok, élükön Az Igazgató Úr! Megtanították szüleink és általános iskolai tanárink, hogy mindenkinek köszönni kell, így tettünk mi is. Halk „Csókolom!”-ok szálltak a levegőben, míg páran ránk nem szóltak, hogy nem azt kell mondani, hanem „Jó napot kívánok!”. Egy pillanat alatt megtanultuk, hogy kell köszönni. Pődör György Igazgató Úr kiállt a diákság elé és mikrofon nélkül köszöntötte az egybegyűlteket. Dermedt csend volt a hallgatóság sorai között. Aztán eljött a pillanat, mikor megmondták, melyik elsősnek hova kell mennie, ki lesz az osztályfőnöke. Az enyém Halmosi Károlyné tanárnő lett.
1992. szeptember 1, kedd, az első tanítási nap Savariás diákként. Emlékszem, csak ültünk a 21-es teremben és vártuk az első órákat. Osztályfőnökivel kezdtünk. Első sorban az ülésrend kialakítása volt soron. Az ofő közölte, kinek hol a helye, 1 percünk volt, elfoglalni azt, majd figyeltünk tovább. Órarend és a tanító tanárok nevei. Ettől féltünk a legjobban, mert már hallottunk ezt-azt, pár felsőbb évestől. Gumi, Novák, Sanyi bácsi, Pődör, Ruszkainé, Kalocsai, Holló, és még lehetne sorolni. Matekból megkaptuk Novák Zoltán tanárurat, töriből Kalocsai Péter tanárúr lett velünk, fizika, kémia, technika Ruszkainé Hallgas Katalin tanárnővel volt, testnevelés pedig Hollósy Tibor tanárúrral. Végünk lesz, mind itt veszünk. Nem így lett, szerencsére. A többi nagy nevet megúsztuk, mert mi nem szakmát tanultunk, hanem gimnazisták voltunk.
A következő 4 év már pillanatok alatt elment. Az iskolának 14:30 körül volt vége, de sokszor még bentmaradtunk utána is, mert közösen tanultunk, segítettük egymást, vagy sportoltunk, készültünk valamilyen iskolai eseményre. Gyakran csak este 6 óra körül értünk haza és álltunk neki tanulni, hogy mindenben megfeleljünk tanáraink kívánságának. Volt pár érdekes esemény köztük, az biztos. A hátsó padba repülő kulcscsomó, pontosan a beszélgető diák kezére. A teremajtóból berepülő napló. Olyan elégtelen, ami 6 lapon keresztül is tisztán látszik. Leeső radír miatt pofon az egyik tanártól, az óra megzavarása okán. Hirtelen halál, ha nem tudtunk valamit. Megtanultuk, hogy kockás füzet nem létezik, mert az egyik osztálytársam azt mondta matekon, másnapra mindenkinek egy füzetlapot tele kellett ragasztani kis 0,5×0,5×0,5cm-es hajtogatott kockákkal. Ha valaki nem csinálta meg, elégtelent kapott. A gerendáról még soha senki nem esett le, egészen addig, míg mi be nem bizonyítottuk az ellenkezőjét. Rájöttünk mi a különbség kézállás és kézenállás között. Az SZSE pályán örömmel futottuk le a bemelegítő 2 kört, majd az előírt 4-5 kört, végül a levezető újabb 1 kört, hogy télen is dorgóban (ma Converse), fehér atlétában, fekete tornanadrágban focizhassunk -10°C-ban, és nem fáztunk meg, nem vacogtunk az öltözőben.
Ezekben az években kezdődött a matek-fizika tanári pályafutásom is. Zoli bácsi, megszerettette velem a matekot, pedig nem voltam belőle hatalmas tálentum. Megcsináltam a házikat, figyeltem az órákon, kaptam cserébe piros pontokat, abból 5 összegyűlt, akkor piros csillagot és ha az is megvolt 5 darab, akkor a naplóba kisötös. Az a kerekítésnél fontos volt, mert így 3,8-re már felelhettem a jobb jegyért. Így sikerült elérnie azt, hogy a gimnázium utolsó két évében jeles lettem matekból. Fizikából pedig Ruszkai tanárnő segített a legtöbbet, főleg miután összevesztem vele, hogy milyen pályán halad a csónak, ha a kiindulással szemben szeretnénk partot érni és ez a mozgás hogy függ a csónak és a folyó sebességétől.
Közben utolsó két évben elindult a vámtisztviselő szak is, ahova sikeresen bekerültem és elvégeztem, így elmondhatom magamról, hogy középfokú vámtisztviselő is lehetnék.
Kicsit visszaugorva az időben, 1993 nyarán, – mint jó tanuló – lehetőségem adódott 8000 Ft-ért kimenni Olaszországba, Torrita Tiberinába két hétre pár Savaria-s iskolatársammal és a szentgotthárdi Vörösmarty Gimnázium diákjaival. Ez volt életem egyik legszebb 2 hete diákként. Hatalmas élmény volt. Este 10 órai indulás, másnap este 7 órai érkezés, eltévedés, lerobbant busz, majdnem Milánó, Forum Romanum, Luciano Forconi, Tevere, Volán busz, rendőri felvezetés, Caracalla, Szent Péter Bazilika, János bácsi a csatában, Karolina…
Majd eljött az érettségi, ahol túléltem a Horthy konszolidációt, bemutattam az elnöknek az összes kísérletet, köztük a Carteseusi búvárt, és megkaptam a bizonyítványomat 4,6-os átlaggal. Végül elvégeztem a tanárképző főiskolát, de ez egy másik történet.

21 év
Valamikor 2000 nyarán, talán júniusban, mikor már túl voltam az államvizsgán, és a diplomán, rájöttem, hogy dolgozni is kellene, nem „csak” tanulni. Vettem egy mély levegőt és bementem a Savaria-ba, megkerestem Pődör György Igazgató Urat, hogy végeztem a főiskolával, ha van rá lehetőség, szeretnék tanítani. Elkérte a telefonszámomat, megveregette a vállam és annyit mondott, meglátjuk. Természetesen jelentkeztem más helyekre is, de nem sok helyről jeleztek vissza.
Teltek-múltak a napok, nem találtam semmi állást, aztán 2000. augusztus 29-én megszólat a telefon reggel 8:30-kor. Álmosan kinyitottam a szemem, egy számomra ismeretlen szombathelyi szám hívott. „Jó reggelt kívánok, Pődör György vagyok, ha érdekli még az állás, akkor 9:00-kor tanévnyitó értekezlet lesz.” Azt hiszem megköszöntem a hívást, bár lehet, hogy meg sem tudtam szólalni és 8:45-kor már bent toporzékoltam az iskola titkárságánál, az igazgatói ajtó előtt. Felvettek. Visszakerültem oda, ahonnan indultam, a Szentélybe, Savariás voltam, Savariás lettem.
Nagyon nehéz volt az első pár év, egyrészt a tanárok közül sokan most már kollégáim lettek, másrészt meg kellett tanulni tanítani is. Szerencsére itt volt akkor még több olyan tanárom is, akik tanítottak pár évvel korábban, így nem okozott gondot a beilleszkedés. A diákoknál kicsit furcsa volt, hogy zöldfülüként 22 évesen tanítom a 19-20 éveseket. De sikerült ez is.

Folytatás
Közben teltek az évek, kezdtek kikopni a régi tanárok, volt egy igazgató választás is. Sokasodtak a feladatok. Közben elvégeztem a fizika szakot is. Megszereztem informatikából és matematikából az egyetemi végzettséget is. Volt olyan tantárgy, ahol 96%-tól volt meg az elégséges érdemjegy, de az is sikerült. Így teltek-múltak az évek.
Egyszer csak kaptam egy kérdést, hogy „Holnap lesz egy verseny, el kellene vinni a gyerekeket, vállalom-e, igen, vagy igen?” Igent mondtam. Majd megtudtam pár perc múlva, hogy én fogok vezetni egy kormányváltós Mitsubishi L300-ast Miskolcra, mert a verseny rendészeti témájú és oda kell vinni 5 diákot. Kicsit megijedtem a feladattól, de nem bántam meg, hogy elfogadtam a kihívást. Akkor ragadt rám a rendészeti terület, aminek ügyét azóta is a szívemen viselem, ha van rá lehetőségem.
Voltam és vagyok osztályfőnök, voltam DÖK segítő tanár, „túléltem” néhány 24 órás vetélkedőt, csináltam pár teljesítménytúrát, még 40 km hosszút is 6 hegy megmászásával és 12 diák vezényletével. Értem el szép eredményeket, kineveltem, felkészítettem olyan tanulókat, akik országos bajnokok lettek, iskolánkat a dobogó közelébe vezettem a rendészeti versenyeken és több különdíjat is összegyűjtöttem már. Az ÁSZÉV utolsó 2 évében a rendészeti területet is Savaria-s diák nyerte meg.

Remélem még sokáig elmondhatom magamról, hogy SAVARIÁS vagyok. Büszke vagyok rá, hogy ebben az iskolában érettségiztem és itt is taníthatok.

Savaria volt, Savaria van, Savaria lesz!